Korszakalkotó vezéregyéniség volt, … magyar, magyar ősgyökér kortárs zenét játszott.
Beszélgetés Kathy Horváth Lajossal
(Budapest, 2017. május 30.)
Ráduly Mihály (R.M.):
Hello! Lalikám, ez nem szokványos interjú lesz, ne is hitegesd magad! Ez olyan interjú lesz, amire nem tudsz bebetonozott panelválaszokkal szolgálni, hanem megpróbálom pszichológiailag megforgatni benned a kést, és a lelked sötét bugyraiba is behatolni. Mindezt természetesen improvizatív alapon teszem (nevet)! Na, ez a bevezető! Első kérdés: hogy kerültél be a Szabados együttesbe, anno?
Kathy Horváth Lajos (K.H.L.):
Hát, anno úgy, hogy azt hiszem, ti voltatok ott Jávori Vilikével, akkor én Szakcsival (Szakcsi Lakatos Béla) játszottam, kezdett alakulni a Rákfogó zenekar, amelyikkel próbáltunk.
R.M.:
Az előtte volt. Összekevered a kronológiát. Én eléggé fel vagyok készülve.
K.H.L.:
Igen?
R.M.:
Életemben akkor hallottalak először, amikor a Syriussal Ausztráliából jöttünk vissza 1971-ben. Akkor még megvolt a Rákfogó Jávori Vilivel.
K.H.L.:
Így van.
R.M.:
Valóban, Jávori dobolt Szabadossal végig, amíg én játszottam vele, ugyancsak ott volt Vajda Sanyi, Kimmel, (Kimmel „Apó” László) is. Kezdetben öten voltunk, aztán te lettél a hatodik. Hogy kerültél oda? Szakcsinak semmi köze nincs hozzá!
K.H.L.:
Nem, úgy mondom, hogy mi együtt játszottunk Jávori Vilivel a Rákfogóban…
R.M.:
Ez így van.
K.H.L.:
… és akkor említette, hogy ott van egy nagyon, hát, úgy mondta, jó hegedűs, aki kortárs zenét játszik, modern free-jazzt, abba az irányba mentünk. Mondta egyszer, hogy Szabados szeretne meghallgatni. Elvitt hozzá próbára. A Vízivárosiban próbáltatok, vagy valahol… Nem a lakásán, mert ott is voltam.
R.M.:
Nem, kezdetben, amikor te már ott voltál, a Gerlóczi utcában voltunk.
K.H.L.:
Igen.
R.M.:
Szerintem én vittelek be a Szabados együttesbe, de ez zárójeles, a lényeg az, hogy bekerültél.
K.H.L.:
Igazad van! Tudod mit, jártam föl hozzád a lakásra…
R.M.:
Akkor már javában ismertük egymást.
K.H.L.:
Igen, és mondtad, hogy elviszel a… És utána lett a Rákfogó.
R.M.:
Csak azért emlékszem rá, mert Vajda Sanyit, akit nagyon szerettem, a mai napig is – szörnyű, amit saját magával csinált – vitatkoztunk, jó értelemben, söröztünk, és mondtam, hogy van egy szenzációs hegedűs, aki jön majd a Szabados együttesbe, remélem, majd meghallgatjátok. Azt mondta, nem lehet jazzt játszani! Aranyos volt! Jazzt! Én már 16 ezer óra jazzt hallgattam, kérdezte, szereti a jazzt? Mondtam, fogalmam sincs, de jól hegedül (nevetnek). És valójában nem az volt. Én annak idején, őszintén visszaemlékezve, azt sem tudtam, hogy Gyuri mennyire ismeri a jazzt. Aztán kiderült, így utólag, hogy már ’74-ben tartott előadást Coltrane-ról, Ornette Colemanról, Don Cherry-ről, egy nagyon színvonalas előadást (Ornette Coleman, John Coltrane és Don Cherry – Előadás Nagykanizsán, 1974. február 5.), az is rajta van a honlapon (Szabados György világa – http://xn--gyrgy-szabados-wpb.com/?lang=hu). Miután bekerültél az együttesbe, milyen élményeket szereztél, milyennek találtad a próbát, a koncepciót, és hogyan illettél bele abba, ami akkor történt?
K.H.L.:
Abszolút nyitott volt nekem ez az élet és ez a világ. Neked nem kell a családfámat bemutatni, apu idősebb Kathy Horváth Lajos, fantasztikus keze volt, nagyon sokat gyakorolt otthon hegedűn klasszikus zenét, csak klasszikusokat, Csajkovszkijt meg Paganini capricciókat. A jazzben Grapellit (Stéphane Grappelli) is nagyon tudta, de modernebb irányba ment. Nagyon sok lemeze volt. Amikor David Oistrakhtól először meghallottam Prokofjev hegedűversenyét, meg Stravinskyt, elájultam azoktól a hangoktól, az állt a legközelebb hozzám. Rengeteg Stravinsky-művet hallottam. Nagyon szerettük, együtt veletek, Szabadossal Pendereckit is, ha még emlékszel rá.
R.M.:
Emlékszem. Gyuritól halottam életemben először Penderecki nevét.
K.H.L.:
Penderecki, Lutoslawski, tudod, akkor voltak azok… a nevekkel bajban vagyok… nagyon-nagyon modern volt.
R.M.
Edgard Varese.
K.H.L
Most halt meg csóró egy éve (1965-ben halt meg). Meg az a francia karmester-zeneszerző, hogy is hívják?
R.M.:
Pierre Boulez.
K.H.L.:
Neki is zseniális darabjai voltak már akkor, és azt éreztem, hogy ez az én életem, ez a világ, ez a zene, ezek a hangok, természetesen Bartókot követve kronológiailag. Egy érdekes dologra foglak emlékeztetni, amire biztos, hogy te is emlékszel. Engem már akkor is mindig az improvizáció foglalkoztatott, ami bartókos, stravinskys. Valaki azt a becenevet adta nekem, hogy Strakó.
R.M.:
Emlékszem.
K.H.L.:
Becézve volt a Stravinsky, mert olyan stravinskys voltam. Gyerekek, mondtam, stravinskysan fogok improvizálni, és amikor megszólalt a jazz, meg a feeling, és… (dúdol) széles, nagy ív, és abszolút gyönyörűen állt össze, és éreztem, hogy ezt így kell, ez az én…
R.M.:
Ez lett a te világod, ebben érezted a legjobban magad, ezért is voltál különleges és tehetséges.
K.H.L.:
Igen, de büszke voltam arra, hogy… és ez most tényleg nem annak a helye, hogy itt mi lesz, de ha szoktad figyelni, a médiában mindig elmondom, nagyon büszke voltam, hogy Ráduly Mihállyal, Babossal (Babos Gyula), Szakcsival…
R.M.:
Persze, de most Szabadosról van szó!
K.H.L.:
… igen, de én arra voltam büszke, hogy ott vagy, tudtam, hogy te nyerted meg a montreux-i versenyt Pege (Pege Aladár) előtt (???) (nevet)…
R.M.:
Akkor már Szabadossal megnyertük a San Sebastian-i nagydíjat.
K.H.L.:
Neked akkor már neved volt! Pegének is, Szakcsinak is, neked is, és büszke voltam arra, hogy fiatal koromban, 19 évesen – ez ’71-’72-ben volt – közöttetek voltam. Rengeteget tanultam. Az az igazság, hogy nem voltam… Volt nekünk jazz-zenekarunk gyermekkorunkban, 15 éves koromban, jól játszottam bebopot, a jazzt szerettem, a Man I Love-t meg a Cherokeet, ilyen darabokat. De nem keltette fel bennem az érdeklődést, főleg azért nem, mert apu ezeket sokkal jobban játszotta. Mondtam, nincs értelme, mert apuval mindig kihívtuk egymást gitározni…
R.M.:
A lényeg, hogy megtaláltad a zenei világodat. Hogyan épült az be Szabadoséba? Neki elég egyedi hangzása volt.
K.H.L.:
Most elmondom, amit majd tudsz igazolni. Mindenképpen beszélnem kell erről, mert ha ki akarom bontani azt, hogy cigány is vagyok – nem szeretek erről beszélni – hát köztudott, hogy édesanyám nem volt cigány, hanem zsidó származású, Weinberger volt. Unokatestvére volt Fischer Annie zongoraművész. Nem nagyon szerettek beszélni, mert nyírta Cziffra Györgyöt, apu meg vele játszott. Szóval, summa summárum, a cigányságról azért kell beszélni, mert nagyon sokat köszönhetek annak, hogy amikor valaki azt mondja, hogy jazzista és Amerikából, Afro-Amerikából (?) jön, akkor sok köze van hozzá. Nekünk volt itt egy kialakult, most nem a csángó cigány jazzről szeretnék beszélni, hanem arról, amiről az előbb mondtad, hogy Szabadosnak olyan egyénisége volt, hogy az erdélyi népzenei kultúrát nagyon szerette ötvözni a mi kortárs progresszív zenénkkel. Nekünk köszönhető az ad-lib zene, amiben én fölnőttem és a véremben volt, gyerekkoromtól cigányzenekarokkal voltam, Járókával (Járóka Sándor) nagyon sokáig tanuló, mert ott kellett lennem, amikor édesapám külföldön volt. Ott volt Hankó, Sugöle, olyan zenészek! Meg olyan belső érzésvilággal, szabadon játszották a népdalt, a nótát; én ezt a magyar nótaszerűséget ültettem át kortárs hangokkal. Lesz itt majd a lemezen a Holokausztban a Megbocsátásnál egy ilyen, és azt mondtam, hogy a magyar nótát, a tonális szerkezetet atonálisra eltolom, de ugyanavval az érzéssel, ahogy egy nótát, és nem azokat a hangokat, hanem teljesen atonálisan, de ugyanavval a vibrátóval, avval a dinamikával. Ezt attól függetlenül, hogy Szabados Györgyben ennyi cigány vér nem volt (nevet), de szerette a magyar cigány, főleg népdalt. Az erdélyi népdal, az ősi, a Baltás zsoltár satöbbi, ezért találkoztunk. Fiatal voltam, hallgattam Freddie Hubbardot, Coltrane-t, Chick Coreát, Keith Jarrettet, és akaratom ellenére azokat a hangokat akartam játszani, de fölugrott: „Ez nem kell, Lalika, ez nem kell – ütötte az asztalt -; azt, amit tegnap játszottunk azt!” Mondom, jó! De én akartam, amikor megszólalt a dob meg a jó basszus… (dúdol), tudod, Chick Corea…
R.M.:
Tudom, ez Chick Corea, amit dúdoltál.
K.H.L.:
Akartam ezeket játszani, de Szabados rögtön felugrott: „Ezt nem, de nem”! (nevetnek). Mondta, ne akarjam. Mondom, jó! Akkor elkezdtem (hosszan dúdol) így sírni… „Ez az – azt mondja – ugye érted”?! (nevetnek) Mondom, értem.
R.M.:
Valójában ez is tette különlegessé, ahogy együtt… Na, akkor ugorjunk egy picit, menjünk előrébb! Tehát, mi játszottunk együtt, utána kint voltunk a Szabados együttes bővített változatával Pauban, Franciaországban. Párizsban a pályaudvaron integettünk egymásnak, aztán ki-ki amerre…
K.H.L.:
Igen.
R.M.:
És utána, a következő évben csináltátok Az esküvőt, ami sokak szerint a legjobb magyar jazzlemez. Mennyire jazz vagy nem jazz?
K.H.L.:
Nem akarok kategorikusan…
R.M.:
Jó, segítek. Gyuri például soha nem mondta azt, hogy jazzt játszik (Ezzel ellentétesen nyilatkozott például itt: Népzenei ihletés a jazzben – Lovas Gyula interjúja, Film Színház Muzsika, 1972. 08.19.). Csak mások próbálták ráerőszakolni vagy belekényszeríteni ebbe a helyzetbe. Sőt, kijelentette, hogy „amit mi játszunk, az nem jazz”. De, végül is, a jazzelemek ugyanúgy benne vannak, vagy bizonyos ritmusfelfogás, ahhoz hozzáadva a parlandot… Te pedig a tetején úszkálhatsz atonálisan…(nevet). Az esküvő lemezfelvétele előtt játszottatok, játszottátok azt az anyagot? Hogyan emlékszel vissza?
K.H.L.:
Szoktuk úgy címenként, de igazán hangilag nem próbáltuk be, mert nem is lehet, azok a felvételek spontán történtek.
R.M.:
A duó, ami játszottatok (Improvisatio-zongora-hegedű duó), az is teljesen ott született?
K.H.L.:
Teljesen. Sőt, az egész zene, ami rajta van a lemezen, egyáltalán nem lett elpróbálva. Hangulatok vannak, de amit mi próbáltunk, és most összeraknánk így teljesen, így menne. Soha nem voltak próbák, egyetlen egy hang, sem egyetlen egy ritmusképlet, sem egyetlen basszus nem ismétlődött meg azon, ami volt, csak a hangulatát próbálták… Sőt, maga Szabados György, amilyen harmóniákat játszik, meg improvizál, meg hangokat, meg akármit, ahol énekel (Szabados György nem énekel Az esküvő című lemezen), meg citerázik, semmi nem ismétlődött meg, ami a lemezen van, tökéletesen emlékszem. Hogy kategorikusan hova tartozik ez a zene, arról nem szeretnék előadást tartani. Ez valóban inkább a klasszikus kortárs zene kategóriája, a jazzhez semmi köze nincs, de sokan szeretik, és ezt mondják rá többek között. Te nagy tisztelője és imádója voltál és vagy John Coltrane-nak, aki ezt csinálta, nála is fölfedeztem ezt a világot. Szeretjük azt mondani, hogy a lebegése annyira romás, annyira cigányos, és azok a hangjai… Mintha nótába költünk a cigányzenei körökön belül a zenekarba. Ilyen világa van neki…
R.M.:
Szakcsival meg másokkal is sokszor találgattuk, hogy ez hogy is van. Szerintem egy ősi…
K.H.L.:
Egy ősi valami.
R.M.:
Ugyanúgy, ahogy Gyuri visszonyult az ősi vallási, a Bartók előtti dolgokhoz, és kvázi egyfajta folytatása is a Bartók által megkezdett útnak.
K.H.L.:
Akit még nagyon szerettünk, sajnos nagyon keveset beszélnek róla, az Joe Zawinul, aki ezeket nagyon tudta. A Weather Reportnak is voltak olyan dolgai, amelyek a ritmustól és a basszustól lettek jazz-zenék, de voltak olyan periódusai, amelyeket egyáltalán nem mondanék annak. Azt mondom, hogy a világzene, a world music egyik kategóriája lett. Egy új zenei hullám lépett be a ’60-as évek végétől, a ’70-es évek elejétől, amikor ötvöződött az a fajta zene, ami a klasszikus kortárs zene, Bartók, Stravinsky, Debussy, sorolhatnám azokat a nagyon modern zeneszerzőket, akiket mi megtaláltunk, mert annyira közel érkeztünk a változáshoz, a XX. század után a XXI. századi irányultságnak a fölvétele annyira adva volt, annyira kikényszerült belőlünk, az új generációból. Mi is szerettük volna a személyiségünket megmutatni, az oroszlánfogainkat megvicsorogtatni; azt, hogy nem akarjuk az amerikaiakat utánozni, holott imádtuk őket, mindig is szerettük, mert az övék volt, a sajátosságuk volt. Mikor a saját gyermekem azt mondta nekem, hogy „édesapám, nem szeretném így, mutasd meg már nekem – hagyományos zenekarban játszott -, mert soha nem hallottalak téged standardet vagy Grapellit játszani!”. Játszottam, elájult. „Apám – mondta –, tolj meg”! Van egy felvétel, amit majd szeretnék neked megmutatni, Párizsban csináltam. Játszottam Herbie Hancockkal, aki ki akart engem vinni. Ott volt akkor Pentz Zsolt, az egész Interkoncert, Koncz Zsuzsa, Presserék (Presszer Gábor)… Kimentem, ki volt írva hatalmas betűkkel, el is tettem a plakátot: Kathy Horváth Lajos, Herbie Hancock, Yochk’o Seffer (Seffer József). Elájultak. Jöttek a koncertek, pedig te tudod a legjobban, hogy gyerekkoromban nem tudtál levinni a metróba se, mert visszafordultam (nevetnek). Erre emlékszel?
R.M.:
Emlékszem, persze.
K.H.L.:
Képzeld, azt mondta, viszlek ki, ott volt Yochk’o, mindenkinek elkezdte: „Viszlek Amerikába, New Yorkba”. Azok meg nevettek, azt mondták, te nem tudsz annyit adni egy koncertért, kínálj neki 15 ezer dollárt. Egy koncertért. Azt mondja, nem fog menni. Ha azt mondod neki, 20 ezer, akkor se. Azt mondja, hát akkor majd mi csinálunk, szervezünk Európában. Akkor megismerték, hogy valóban nem amerikaiul akarok hegedülni meg játszani zenét, hanem csináltam egy pár hangszerelést, ami most itt van lemezen. Jaco Pastorius legnagyobb tanítványa játszik, akit úgy hívnak, hogy Dominique Bertram; ha nem mondom meg, azt hiszed, hogy Jaco basszusgitározik. A világ legnagyobb dobosa, Francois Laizeau van rajta és én. Meghangszereltem nekik, mindenkinek elmondtam, hogy mit kell. Édesapám nagyon sokat kint volt, elhagyta a családot, ez is beletartozik a riportba, hogy tiszta képet láss. Ezért nagyon fiatal koromban épp, hogy csak a hangokat tudtam, de nagyon rossz kottista voltam, mert hiányosságaim voltak. Amikor felnőtt koromban kikerültem Párizsba, 24-25 éves voltam, egy éves volt a lányom, 8-10 órát gyakoroltam. Kottát csak, meg hangokat, fekvésváltást, és egyáltalán, a hegedűversenyt precízen meg kellett tanulnom. Négy-öt évig napi 7-8 óra gyakorlás, csak és kizárólag a kottával.
R.M.:
Térjünk vissza Szabadosra! Megtörtént Az esküvő, utána, gondolom, nem sokat játszottatok egy ideig. Mi a különbség, te hogy érezted magad, amikor kvartettben, szextettben, trióban vagy duóban játszottatok?
K.H.L.:
Voltak periódusok, amikor nem akartam, én voltam a legfiatalabb a zenekarban. Szabadosnak elmondtam azt, ami aggályom volt, amit éreztem, hogy problémás. Amikor a hangszer a kezünkbe került, mindenki hallatni akarta a hangját, azt éreztem, hogy a zenének kicsit alázatosabbnak kéne lennie. A kevesebb több, mint a sok, ugye? Ezt tudtuk, mindenki tudta. De amikor hangszer és mikrofon közelébe kerültünk, és elkezdtünk együtt free-t játszani, mindenki gyorsan, hangosan a magáét akarta.
R.M.:
Ez a tendencia sajnos benne volt, bennünk volt, mindenki részéről.
K.H.L.:
Mondtam Szabadosnak, hogy nem szeretnék szólni, de kicsit mondja már, hogy halkabban, mert nagyon hangos, és szeretném, hogy kurva jó legyen. Emlékszel Vajda Sanyikára a bőgőn? Mondom, hangos a bőgő, erre azt válaszolta, hogy nem hallom magam, nem jó a hangosítás. Amikor elkezdtünk beállni…
R.M.:
Főleg olyan erősítési körülmények között, ahogy például mi játszottunk pár hetet a Várban. Szigeti Péter, akiről utólag derült ki, hogy ő intézte a bulikat, kérdezte tőlem, hogy emlékszem-e, milyen erősítés volt. Fogalmam sincs, mondtam, mire a válasz az volt, hogy két Pacsirta rádió (nevetnek). Úgyhogy neked nem volt külön mikrofon, a bőgőnek meg valamilyen.
K.H.L.:
Szóltam Szabadosnak, erre azt mondta, igazad van. Mondom, Kimmel apónak is mondjad, hogy egy kicsit, amikor kell, de amikor más játszik, legyen hátul, legyenek alázatosabbak mindannyian, ami rám is vonatkozott. És ha van szólója, akkor álljon előre, amikor valaki szólózik, akkor kísérje.
R.M.:
Jó megfigyelés, helytálló is, inkább, amikor kvartettben vagy kvintettben játszottunk, vagy még lehet, hogy utána is. Viszont Gyuri későbbi felvételein, legyen az trió vagy kvartett, rendkívül érzékeny és nagyon-nagyon széles dinamikájú a skála.
K.H.L.:
Mert akkor már…
R.M.:
Már változott.
K.H.L.:
Pontosan, így van. Akkor szerettem meg azt, hogy kvartettben, tehát kamara jellegűen kezdtünk játszani, már nem volt a csak azért is. Amikor olyan hangulatot, káoszt kellett alakítani, akkor meg kurva jó volt, hogy mindenki…
R.M.:
A kontraszt.
K.H.L.:
Igen, akkor kellett! Aztán később kialakult az önkontroll bennünk, hogy kamara jellegűen, alázatosan viszonyultunk a zenéhez, a hangokhoz, és akkor nagyon megszerettem Szabadost. Mert azt mondtam, figyelj ide, hallgassunk már meg egy… Egyébként Jackie-vel (Jackie Orszáczky – Orszáczky Miklós) is ugyanez volt. Nem akarok félremenni a témától, Szabadosnál maradunk, de mondom, Jackie, gyere, hallgassuk meg már ezt meg ezt a Stravinsky-művet. Összeültünk nála, beültünk a zongora alá, nem tudom, hogy ott voltál-e vagy nem, és azt mondta, fantasztikusan igazad van. Bartók cselesztára írt művét (Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára) nagyon szerette Jackie.
R.M.:
(nevet)
K.H.L.:
Te is, persze. Ezeket mondtam, hogy hallgassuk meg, ahhoz, hogy igaz legyen, és tényleg jóízűen le tudjuk játszani azt, ami a szívünkben, lelkünkben van. Aztán volt, igen, az a képlet is, amikor kvartett volt, aztán trió. Amikor neked csodálatos szólóid voltak Szabadossal. Fuvoláztál is, meg szopránon játszottál meg tenoron. Akkor bejött a színes világ, megszerettem. Apukám sajnos cukros lett, az InterContinentálban játszottam vele. Anyám, mondtam, valahogy magyarázza meg apámnak, hogy engem már nem úgy sodor az élet, már nem veszem fel a fehér inget meg a fekete nadrágot.
R.M.:
A szabadság elöntött minket.
K.H.L.:
Anyám szólt: te, gyermekem, engem az apád megöl, hát most hogy?! Sose felejtem el, mondom apámnak, hogy apukám, lesz egy rádiófelvételem, hallgasd meg. Emlékszem, Kiss Imre behívott minket (hosszan dúdol), még a témára is emlékszem. Azt mondta apám, hogy jól van, csináld, és nem ellenkezett, nem bántott! Azt mondta, nézd, én is megpróbáltam, majd az idő fogja eldönteni, hogy mit csinálsz, meg milyen irányban, de hogyha így gondolod… Ő nekem nagyon sokat adott! A személyiségemet, azt hiszem, a legjobban így tudtam megvalósítani. A Rákfogó zenekar…
R.M.:
A duókban?
K.H.L.:
A duókban is, meg együtt! Nagyon szerettem a veletek való együttjátszást, mert ki tudtam azt élni, amit a nagyzenekari hangszereléseknél. Az, hogy van basszus, és ott voltál te… Az igazság az, hogy Kimmel Apóval nekem jó volt, annak a tetejére játszani vagy tartott hangokat… a modern világban. Valójában nem volt jazzes, nem volt rockos. Szakcsival a Rákfogó zenekar inkább jazzes volt.
R.M.:
Jazz, jazz-rock.
K.H.L.:
Jazz, jazz-rock, így van, Chick Corea, Keith Jarrett… más világ. Szerettem azt is, az is jó volt, de éhes maradtam utána. Mikor fölállsz az étteremben… kihozzák, és aztán…
R.M.:
Hát, valójában nagyon kevés felvétel, tulajdonképpen két szám, ami megmaradt, ’73 áprilisából az Egyetemi Színpadról, amikor együtt játszottunk. Viszont később, ’77-’78-ból van hat közös duófelvételetek Gyurival, különféle helyszínekről. Mennyi volt az előre megbeszélt, amikor duóban játszottatok, és mennyi a spontán?
K.H.L.:
Minden…
R.M.:
Hogy alakult ki a zene szövete? Nem csak az volt, hogy Gyuri belekezdett… Egy elképzelt változat: Gyuri szenzációsan játszott ostinato basszusokat, akár páratlanban, és mindent kíméletlen, szilaj, kegyetlen tempóban, és utána beúsztál a hegedűvel. Beszéltetek egyáltalán arról, hogy mit fogtok játszani?
K.H.L.:
Az az igazság, hogy nem.
R.M.:
Nem úgy értem, hogy el voltak-e próbálva a dolgok, abban biztos vagyok, hogy nem, de a témákban.
K.H.L.:
Szoktunk beszélni, de nem a koncert előtt, hanem az előtte való napokban. Csak kiálltunk, amikor a zene volt. Soha nem felejtem el, mindig úgy hívtuk egymást, neked is mondtuk, hogy „kistestvérem”. Csak annyit mondott, (suttogva): „kistestvérem”, direkt ilyen halkan, ilyen szerényen, így beszélt (suttogva:): „a semmiből indulunk”. Érted? Tehát nem úgy, hogy halljam, hogy forr, vagy konkrétumok, hanem megpendített egy hangot, két-három… én folytattam, piano, pianisszimo. Ez azt jelentette, hogy a semmiből indulunk el, és majd úgyis kinövi magát.
R.M.:
Hagyta, hogy megszülessen.
K.H.L.:
Hagyta, hogy megszülessen…
R.M.:
Ahhoz tér meg idő kell. ..
K.H.L.:
Attól függetlenül, hogy most megörökíted, amit beszélek, azt mondom Misikém, hogy ha 30-40 éves volnék, biztosan nem beszélnék így, ahogy most fogok beszélni. Vastagon, de szubjektív véleményemet az életről, a világról. Elsősorban azért, mert amellett, hogy magánügy az, hogy én vallásosan élek, éppen azért jártam a Pécsi Tudományegyetemen a pszichológia karra, PhD-ztem, végigcsináltam a doktorit azért, hogy mérlegre tegyem és megvizsgáljam a materializmust is ugyanúgy, mint a vallást. Nagyon mélyre hatolt bennem a tudomány. Nem az, hogy különbség, hanem a kettőt együtt, de külön is elfogadom a materializmust is és a vallást is. Erre szüksége van a bensőmnek, hogy mit gondolok a világról és magáról a zenéről is. Valaki azt mondja, hogy mi köze van neki ehhez, mit érdekli, hogy a halála után mi lesz. Hát nem lesz semmi! Meghalok, eltemetnek, és vége! Ennek a tudata nekem mankó volt, kellett ahhoz, hogy ezen túltegyem magam. A művészet és a zene nem a zenéből és nem a gyakorlatban születik meg, bocsánatot kérek mindenkitől, ez az én szubjektív véleményem. Megint nem azért, hogy rád vetítsem ki az ügyet, de egyszer nekem erről beszélnem kell, nem tehetek arról, hogy most te vagy a riporter! Mielőtt eljöttem veled találkozni, a feleségem azt mondta, hogy vigyázz, hogy fogsz beszélni, mert Misi a legintelligensebb ember, akit ő tudósnak tart. A feleségem!
R.M.:
Na, hagyjuk! Hagyjuk a köretet, mert…
K.H.L.:
Nem azért. De hát ezt el kell mondanom… Nem igaz, hogy nekünk nem esik az jól… nekem nemcsak a taps esik jól (tapsol)!
R.M.:
Persze.
K.H.L.:
A májamnak az is kell, ha valaki meg tudja magyarázni, hogy miért szereti a zenémet vagy a személyemet. Tudom, hogy a világ egyik legnagyobb muzsikusa vagy tudósa vagy kritikusa vagy, engedd meg, hogy ezt elmondjam (kapkodja a levegőt)! Elkezdek magamról beszélni, hogy mit tartok a zenéről, ez olyan, mintha felvennék egy álarcot. Ha a zenét valaki úgy fogalmazza meg, hogy nincsen megfelelő intelligenciája, az ne akarjon muzsikálni, mert úgyse lesz jó. Soha az életben nem lett jó!
R.M.:
Egyetértek.
K.H.L.:
A tehetség jelent valamit. De ha nem párosul szorgalommal, nem ér a világon semmit. Ha az embernek nincs meg az intellektusa, hogy tudja a művészetet például… Johann Sebastian Bachot, akit a világ egyik legnagyobbjának tartok, még véletlenül sem lehet Gauguin festményeihez odatenni. Vagy Mozart zenéjét és Gauguin képét. Bartóké működik, oda Leonardo Da Vinci vagy Murillo festményét kell tenni. Tehát a korokat, a stílusokat tudni kell párosítani! A zene az én olvasatomban globális. Társművészetek vannak együtt, és ha valaki nem filozófus, nem pszichológus, és nem így akar zenélni, nem tudja összetenni, mozaikként összecsúsztatni, mert az intellektusa nem engedi azt meg, hogy lemenjen legalulra, hogy a szék alól nézzen föl önön saját magára, tehát ennyire megalázni és alázatosnak lenni a társművészetekhez, a kultúrához, a művészethez és nekünk a zenéhez, akkor hamis lesz a zene. Nem tud működni, nem érti meg! Ha valaki kimegy a színpadra, és azt mondja, ”jaj, jaj, el fogom téveszteni, hú, de hát megtanultam”. Kimegy és várják, hogy örömmel ünnepeljen. Úgy kell kimenni a színpadra, hogy „adok nektek, szeretlek, imádlak titeket”! Én így fogom most föl ezt, akár saját magamat adom, akár egy írott művet interpretálok, de nincs félelmem, hogy jaj, lámpalázas vagyok. Aki lámpalázas, nem tehet róla, ettől még lehet, hogy jól fog zenélni, de én nem tudom elfogadni! Tehát valami baj van, nagy baj van ezzel! Én úgy megyek ki, hogy adok az embereknek, adni akarok, a szívemre akarlak ölelni…
R.M.:
Ez minden jó zenészben megvan. Gyuri is abszolút ilyen hozzáállással játszott! Át tudod adni a közönségnek azt, ami belül megszületett. Ugye tudod, hogy Gyuri is mélyen vallásos volt?
K.H.L.:
Nagyon, nagyon! Erről beszéltünk a legtöbbet! Annak köszönhettük, hogy egy hullámhosszon voltunk. Érdekes módon később bekapcsolódott ebbe Vajda Sándor, aki viszont nem volt hívő. Te Lalikám, mondta, nem, ezért én nem… Mondom neki, figyelj ide! Azt mondja, én nem akarom ezért elveszteni veled a barátságot, iszunk egy jó bort… mi szeretjük. És azt mondja, de én nem! Na, akkor azt mondtuk, hogy a boldogságérzet és a szeretetérzet különböző dolgoktól lehet. Lehet egy pohár bortól, ami fölszabadít, de ha már az ember békességgel van, az, hogy van egyfajta harmadik dimenziójú látása, dimenzióval való látása, ami más, ami egy vallás, egy istenség, egy Jézus, meg… akkor, szóval azért úgy elfogadta. Tehát, érezte azt, hogy itt valami… Például, amikor már családi problémái akadtak, a felesége… Szóval az, hogy ő elmenekült egyfajta irányba…
R.M.:
Nehéz kérdés.
K.H.L.:
Próbáltam ezt kibontani.
R.M.:
Próbáld feleleveníteni, hogy egy bizonyos szituációban, amikor együtt játszottatok Gyurival, ez a szellemiség, ez a fajta dolog hogyan irányította a zenéteket.
K.H.L.:
Amiről igazán tudok beszélni, és amit a legőszintébben mondok, az volt, ami nekem nagyon-nagyon jól esett Gyuritól… Őszintén megmondom, a zenészek a személyiségük és a nagyságuk miatt nem akartak soha háttérbe vonulni. Ez volt és van a mai napig, te nem ugorhatsz Szakcsi elé. Olyan értelemben, hogy játszotok, és akkor majd te vagy ott a sztár! Nem bírja elviselni! Ez nem baj, nem azért mondom. Nem lehetsz előtte sikeresebb vagy sikerorientált, mert ő nem engedi! Az ő nagy tudása ezt nem engedi meg! Nem ő, érted (nevet)?!
R.M.:
Ez Szabadossal kapcsolatban vetődött föl?
K.H.L.:
Nem! Tudod ő mit mondott? Nekem súgott, mikor közel volt: „Ne menj messzire, mert nincs kontakt”! „Gyere, ide állj be…” – mindig ezt mondta. Volt, amikor olyan halkan kezdte, hogy a légy zümmögését meg lehetett hallani, és akkor elkezdte…(végig suttog)
R.M.:
Rendkívüli koncentráltsággal…
K.H.L.:
… (suttogva) és csak annyit mondott: „játssz, hallod-e, játssz!”.
R.M.:
(suttogva) Játssz!
K.H.L.:
Az azt jelentette, hogy ő… Nézd meg, kirázott a hideg, ahogy eszembe jutott! Olyan tölteléket, bázist tett alá… és játszott, és tudta, hogy milyen hangokat, ugyanezeket nyomogatta, elnézegette, hogy két ujj, egy ujj… és akkor „játssz”… Ő töltötte, és odatette térben, időben, ahol voltál. Annyira ki akart téged emelni, meg a zenét. Nem volt önző!
R.M.:
Nem volt fölérendeltség, alárendeltség, hanem a zene.
K.H.L.:
Igen, és a zene megszólalt… Őszintén meg kell mondanom, hogy ehhez… Most már megérett idős korára Béla. Amiről az előbb beszéltem, az a ’70-es évek, én a Rákfogó zenekarra értettem, nem a mostani Szakcsira. Ott ugyanaz volt! Bementünk, semmit nem mondott Béla… Azt mondta, első szám. Fölvettük, és elájultunk. A másodikat ugyanígy.
R.M.:
Jó körülmények között Gyurival nem tudtatok csinálni duólemezt.
K.H.L.:
Nem lehetett.
R.M.:
Az is jó, hogy ez megmaradt, de sajnos a hangerőarányok nagyon kiegyenlítetlenek a legtöbb esetben.
K.H.L.:
Igen.
R.M.:
De erről beszéljünk máskor. Tehát a kronológia. Maradt ez a pár felvétel ’77-’78-ból. De ezt megelőzően te már ’76-ban a Cziffra György alapítvány ösztöndíjasaként a Párizs melletti San Lise-be kerültél. Utána visszajöttél, ezek a felvételek nyilván akkor készültek.
K.H.L.:
Igen, igen.
R.M.:
Utána ’81-ben láttalak első utam alkalmával, mikor visszajöttem New Yorkból. Aztán már csak egyetlen felvétel van ’85-ből Szabadossal, az úgynevezett Kassák karácsony. Viszont ’85-ben Yehudi Menuhin tanársegédje lettél, és végül is csak ’90-ben tértél vissza.
K.H.L.:
Szeretném ezt tisztázni. Majd adok neked egy könyvet, a könyvhéten dedikálom a Vörösmarty téren, és hegedülök is. Abban leírom, hogy természetesen úgy voltam bejegyezve, mint Yehudi Menuhin tanársegédje, de ő nem volt Párizsban, csak negyedévente meg félévente. Utazó nagykövet volt New Yorkban, Londonban, Svájcban, mindenfelé. Volt olyan, hogy egy fél évig nem is láttuk. Tehát Ivry Gitlistől tanultam, ők kortársak voltak. Ivry Gitlis volt olyan hegedűs, mint Menuhin. Az indexemet is ő írta alá, a diplomámat is, mert az osztályába lettem bejegyezve. Amikor befejeztem, csinált egy Bartók-emlékversenyt, mert Bartók neki, Menuhinnak írta a Szólószonátát (Szólószonáta hegedűre). Kértem, engedje meg, hogy a saját szerzeményemet játsszam. És megbuktam, hogy improvizáltam. Na, mondom, most kidobnak, végem van, nincs kotta, mondom, én mind az egészet improvizáltam. Nem hitte el! Hogy nem akarom odaadni a kottát! Majdnem sírtam, mert ezen múlott az életem. Higgye már el, mondom, hogy improvizáltam! Akkor azt mondta, ha ilyen nagy improvizáló vagy, viszlek a televízióba! Vitt a televízióba, papíron ez is dokumentálva van. Írta a magyar állam, hogy a televízió-felvételen Kathy Horváth Lajos július elsején lesz. Kérdezte, hogy mit fogok játszani; hát, mondom, improvizálok az első hangtól az utolsóig. Azt mondja, akkor megmondjuk, hogy mi legyen az első, a középső és az utolsó (nevetnek). Úgy lett. Így még jobban be tudtam magamat lopni mindenkinek a szívébe. Akkor már megszületett a fiam, Lalika is ’81-ben. Mondtam, hogy itt vagyok két gyerekkel, nem tudok mit csinálni. Azt mondta, jó, a fundációban leszel tanársegéd, és majd javaslom, hogy szervezzenek neked koncerteket. Nem kapkodták el, tanárképző főiskolákon és nyugdíjasklubokban léptem fel. Vigyáztak arra, hogy ne ugráljak a nagy reménységek előtt… mert Menuhin azt mondta… De azért csináltam, jól meg tudtam élni, volt pénzem, ez volt a lényeg. Akkor még jobban összeszedtem magam… Szeretnék még valamit őszintén elmondani ebben a nyilatkozatban. Nagyon kevésszer mondtam ezt el, de ez itt most szakmai riport. A pedagógiai ismereteimet és a rutinomat akkor szereztem meg, akkor tanultam a legtöbbet. A növendékektől, amikor tanítottam. Az órákra nagyon kellett készülnöm, hogy egy hegedűversenyt vagy egy betétet vagy egy Paganinit vagy Bach-ot, ugye… Nekem kellett megmutatnom, hogyan kell eljátszani, hogy hiteles legyen. Volt olyan, hogy éjjel egy-két órakor még gyakoroltam, mert tudtam, hogy ez így nem, ez száraz, ezt nem így játszotta, ezt nem így írta! Eszembe sem volt, hogy úgy-ahogy a kottából akarják lejátszani, mert papírillata lenne, meg semmi köze… Készültem, akkor fejlődtem a legtöbbet. Volt olyan, hogy a növendék véletlenül… Én azt hittem, hogy egy rossz ujjrend… hát, a kotta nem… Mondtam magamnak, te erre nem jöttél rá, ez a legjobb, ami a világon van! A gyerek 18 éves lehetett.
R.M.:
Ennyi év távlatából hogyan értékeled a Szabadossal töltött éveket, és mennyire ismered a későbbi munkásságát? Nagyon sok szólófelvétele van, amelyek szenzációsak. Úgy senki nem függetlenít, a Keith Jarrettet kivéve, mint ahogy Gyuri. Ismered a MAKUZ-t (Magyar Királyi Udvari Zenekar), meg a nagyobb szabású dolgait? Táncjátékok, meg ilyenek?
K.H.L.:
Igen, igen.
R.M.:
A kórusművek, satöbbi.
K.H.L.:
Nézd, csúnya szóval élve ő volt az egyedüli ember, aki… ezt ne így írd le… aki nem kurvult el. Szabados volt az egyetlen, aki végig hűséges maradt az eszméjéhez és ahhoz a zenéhez, ami őt tükrözte, az ő lelkét, se balra, se jobbra nem ment el. Fiatal korától – te előbb ismerted, mint én –, amikor még a Dália klub volt, emlékszel rá, ugye…
R.M.:
Hogyne.
K.H.L.:
Édesapámék odajártak, én akkor még gyerek voltam, 12-13 éves, ti már akkor 20 évesek voltatok vagy 22… Már akkor elkezdték őt cikizni, hallottam is, hogy Berkes Balázs meg Vukán elkezdték cikizni, hogy őrült ez a pali, mert ők szedett, kicsit Petersonos (Oscar Peterson), meg mit tudom én milyen módon kezdtek játszani… Erroll Garner volt, ugye?
R.M.:
Minden, ami történt annak idején, az egyfajta utánzás volt, egyfajta átültetés, jól vagy rosszul. A körülményekhez, az adott időponthoz képest talán jól. Én is nagyon sokszor. Mindig kiemelem, hogy Gyuri volt az egyetlen ember a magyar úgynevezett jazztársadalomban vagy holdudvarában, aki…
K.H.L.:
Kitartott.
R.M.:
…következetesen és tudatosan nem csinálta ezt. Éppen ezért készítjük ezt a visszaemlékezést is. Különféle emberekkel veszek fel interjúkat, hogy minél több oldalról legyen megvilágítva, mert nagyon színes és sokszínű…
K.H.L.:
Sokrétű.
R.M.:
… egyéniség volt.
K.H.L.:
Igen.
R.M.:
Tényleg nagyon tisztelem. Ahogy mondtam, ’85-ben volt az utolsó felvétel, amin te játszottál. 1990-ben tértél haza, az úgynevezett rendszerváltáskor, ami érthetetlen módon Gyurinak kevésbé használt, mert még kevesebb lehetősége nyílt játszani, mint az azt megelőző 10-15 évben. Elég szomorú.
K.H.L.:
Gyuri akkor vált vezéregyéniséggé, amikor a legjobban fényesedett Keith Jarrett, Chick Corea és Herbie Hancock csillaga, és nem volt hajlandó tőlük öt hangot játszani. Egyáltalán nem. Nagyon magas szintre emelte a jazz-zenét és azt a világot, ami sajnos nem lehetett más. Akkor már Joe Zawinul és a Weather Report nagyon tört, és jöttek azok a zenészek, vezéregyéniségek Joe Pass-tól kezdve Jan Garbarekig, akik olyan irányt mutattak, amiben ő nem akart rész venni. Ő akkor sem változott.
R.M.:
Következetesen járta az útját.
K.H.L.:
Igen, viszont sajnos nagyon meghatározó tényező volt a generációváltás, a fiatalok igényelték… Tehát, azt a reformpolitikai zenélést, amit mi a ’70-es években elkezdtünk, mi feltörtük az utat, a demokrácia megnyitotta a lehetőségeket a fiatalok előtt, hogy már lehetett behozni lemezeket. Szabad Európa Rádió már nem volt. A XXI. századi irányultság felütötte olybá a fejét, hogy ami tiltva volt, a „három T”, a „Tiltott-Tűrt-Támogatott”, az már kiesett, akkor már-már talán… nem Szabadosra. Az ő eszméje nyitott lett a világ felé, és talán ez szorította vissza az ő lehetőségeit…
R.M.:
Egyfajta furcsa perverzitása van annak, hogy ő végül is egyfajta magyar zenét csinált, a rendszerváltás után azt kellett volna felkarolni, de ennyit az ízlésről… Helyette inkább elmesélem azt az aranyos történetet, amely szerint hangoztatta azt, hogy magyar zenét játszik, amikor a romák felhívták párszor: „Ne mondd már, hogy magyar zenét játszol, mert azt mi játsszuk” (nevet)! Hát, a fene tudja! Lehetne párhuzamot vonni, és ha akarsz, akkor tedd is meg, aközött a rubato-felfogás között, ahogy a romák játsszák, és amit te nagyon jól tudsz, de ugyanúgy tudod Szabados parlando-rubato felfogását. Van valami közösség? Végül is mind a kettőben ugyanazt játszottad.
K.H.L.:
Lehet azt mondani, hogy együtt fogalmaztuk meg ezt a világot, ez kölcsönös volt. Az, hogy egymástól tanultunk, biztos, mert azt, amit én a cigányságomból és abból a rubatoból, abból az ad-lib szabadságból hoztam, ami tényleg a gyökerekben és a véremben volt, ő hallgatásból és élményekből szerezte meg. De a végén már neki is ugyanolyan génjeivé vált, mert annyira fogékony volt rá, annyira lelkesedett ezért, hogy az igazságossága miatt tudta ezt megtanulni. Amit nagyon szépen meg tudtunk együtt beszélni. Mondom, te, ez jó dal, de mégis egy kicsit gyors. Nézett rám, hát miért lenne gyors, amikor… Miért?! Mondom, figyelj ide, így szól a szöveg, hogy (énekelve) „kiballagok a vasúthoz, hajde, hajde, imádkozni érted”! Mondom, de így is játszhattuk volna: (másképp énekelve) „kiballagok a vasúthoz, imádkozni érted”. Ez nem matematika, (még másképp énekelve) „kiballagok a vasúthoz…
R.M.:
Az érzelmi töltése…
K.H.L.:
…imádkozni érted”. Mondom, a szöveg ugyanúgy megvan, és megvan az íze. Megértette. Vajdának mondom, hogy figyelj ide, legyen hét. Mondom, négy meg három az hét, de az egy meg hat is hét! A háromszor kettő meg egy is hét. Nézett. Mondom, a ritmusban ne… (hosszan dúdol és üti a ritmust). De most ez a probléma a klasszikus zenénél is (trallalázik). Ezért jó ezt csinálni (dúdol)… A ritmusba is belefér.
R.M.:
Más az érzet, más a megközelítés.
K.H.L.:
Hidd el, hogy ezt a zeneszerzők is így gondolták, ők nem akarták…
R.M.:
Nagyon sok esetben, csak ezt képtelenség leírni, ezt érezni kell!
K.H.L.:
Amit most mondtál, az a legeslegfontosabb az egészben! A ritmus meg a zene…
R.M.:
Én is csak körbejárom a gondolataimat.
K.H.L.:
De megmondom, miért. Ezt senki nem boncolja a világon. Erről egyszer beszélt szeretett testvérünk, aki elment sajnos, Kocsis Zoli. Ez az a rész, amit én sem tudok megmagyarázni, te se, senki se, hogy kitől van ez. Szabados rávilágított erre, mikor ezt mondtam neki. Te, figyelj ide, ha népzenét játszunk, s lenyúlunk oda – akkor már idősebb voltam, nem huszonéves, és játszottunk –, mondom neki, Gyurikám, még igazabbá, még belsőbbé tenni, mert ez egy ilyen dolog, de eltolva a hangok, és tudta, hogy ott kell… Annyira tudta függetleníteni, és annyira tudott mindent a világról… Azért mondom, hogy kölcsönös volt, hogy rengeteget tanultunk egymástól, mert én levittem a legősibb cigány mélységbe, oda, ami a ritmus, a megmagyarázhatatlan, a páratlanság. Szóval, annyi mindenről tudtunk beszélni, egyetérteni, neki köszönhetem elsősorban azt, hogy ezt a világot megismertem. Mert ha maradok a Rákfogóban, hát… A maga nemében a Rákfogó és a Syrius azonos csoport volt.
R.M.:
A lényegét tekintve, persze.
K.H.L.:
Mindig tévednek, amikor azt mondják, hogy benne vagyok a Széttört álmokban is (a Syrius együttes szvitje), mert dédelgetett, fiatal gyerek voltam, akit a Syrius-közönség nagyon szeretett, hogy Sztravko elektromos hegedűn is játszott. Én voltam az első, az elsők között, aki ilyen zenét játszott, holott soha nem voltam tagja a Syriusnak, csak vendégzenésze, alkalmi vendégszólistája. Mindig hozzák nekem aláírni a plakátokat, képzeld el! Vannak plakátjaim, a könyvben is jó néhány. A Széttört álmokból, ott vagyok, hogy Horváth Lajos.
R.M.:
Hol?
K.H.L.:
A könyvben, ami megjelent a Syriusról (Zoltán János–Nemes Nagy Péter–Budai Ervin: Széttört álmok – A Syrius együttes története). Fotóm is, életnagyságú, rengeteg van. Emiatt boldog voltam, arra is nagyon büszke, hogy a Syrius zenekarban vendég voltam. A lemezen is veletek vagyok, a Sápadt fényű ablakban (1974.). Amikor Tátrai Tibi mikor odakerült, duót játszottunk vele.
R.M.:
Ha csináltunk volna egy új lemezt, benne lettél volna. A rádióban volt négy számom, abban kettőben játszottál (megjelentek Ráduly Mihály Napkelte alkonyatkor c. CD-jén: „Kis nyurga füst virágzik Hold előtt” és Szerelem, szerelem címmel). Na, Lalikám! Még annyit, hogy ’90-ben tértél vissza, viszont csak ’85-ben játszottál utoljára vele. Miért nem folytatódott, miért maradt abba?
K.H.L.:
Elmondom, mert én akkor nem jöttem haza egyáltalán Franciaországból.
R.M.:
De ’90-ben visszaköltöztél teljes életnagyságban.
K.H.L.:
Igen.
R.M.:
Utána lehetett volna játszani.
K.H.L.:
Az az igazság, hogy Gyurinak voltak olyan formációi a zenekarában, amiket már nem szerettem volna.
R.M.:
Most a duózásra gondoltam.
K.H.L.:
Más utakon jártunk. Volt ott egy dobos gyerek, akinek nem szerettem a dobolását, de ő ragaszkodott hozzá, a Kázmér (Faragó Antal). Ez is az egyik oka volt.
R.M.:
De az még a ’80-as évek nem tudom pontosan melyik részében volt. Kázmérral elég hosszú ideig trióban játszottak. A MAKUZ-ban már Baló Pisti volt, utána később Geröly (Geröly Tamás) is.
K.H.L.:
Megmondom őszintén, akkor már… Apró okok miatt… Meg kellett élni… Mondta, hogy nincs igazán lehetőség, erre nagyon panaszkodott, és hogyha van valami, akkor majd keressük egymást, meg hív, de aztán ez leült. Ha jól emlékszem, még a Vizivárosiban fölléptünk, aztán még játszottunk valahol Óbudán valamilyen társaskörben. Utána mondta, hogy majd hív. Hát aztán utána szegény beteg is lett, és háttérbe vonult.
R.M.:
Mikor készült az a felvételed, amit Szabados György emlékére írtál, vagy ilyen címmel ismert?
K.H.L.:
Az… a halála után. Emléke előtt mindig meg fogok hajolni, hódolni, mindig mintaértéknek fogom tekinteni Szabados Györgyöt; egy olyan ugródeszkának az életem és a pályám elindításában, ami köszönhető Ráduly Mihálynak és azoknak a barátaimnak is, akik fölismerték az autodidakta tehetségemet. Végül is, jó helyen és jó időben voltam. Nem voltam képzett, mert édesapám elhagyott minket ’59-ben. Született három gyereke, anyám nem tudta, azt hitte, hogy egy van.
R.M.:
Nem is hallottam erről.
K.H.L.:
Igen, még ’65-ben is született testvérem, akit úgy hívnak, hogy Horváth Lajos. Banktisztviselő. Ezért háttérbe vonult édesanyám, itt volt büfés a Csokonai moziban, és örültünk, hogy tudtunk enni. Zeneiskolát, ugye… nem volt abban az időben, nem voltak támogatottak, így beírattak a Szófia utcai stúdióba. Anyám nem tudta fizetni a tandíjat, kimaradtam, és utána Bura Pali anyukája, Giza néni, a virágárus… Pali nem ment a stúdióba, mert gyalog kellett felmenni, a Szófia utcában nem volt lift, és kövér volt nagyon. Csak akkor ment az órára, ha én is mentem. Hogy járjon az órára, Giza néni inkább kifizette az én tandíjamat is. Nagyon nagy dolog volt.
R.M.:
A Szófia utcában kitől tanultál?
K.H.L.:
Éger Lacitól.
R.M.:
Volt hegedűd?
K.H.L.:
Hát persze! Az összes rokon, Déki Lakatos Sándor, Buffó Rigó Sándor…
R.M.:
Biztos más napokon volt, mint amikor én jártam szaxofonozni. Arról nem is beszélve, hogy én jóval előbb, előtted jártam. Pár év különbség mindig számít.
K.H.L.:
Húsz évig egy házban, egy folyosón laktunk a dobtanárral, Bányai Lali bácsival. Azért lett az öcsém dobos. Apukámat kérték, hogy tanítson gitározni, de nem akart, mert akkor már… Hegedűs volt, tudod a történetet, hogy megrázta az áram, és saját súlyától kiesett a gitár a kezéből, így maradt életben. A következő hónapban már nagyon jól hegedült. Na, mindegy, ez a világ volt! Most ezért jöttünk, hogy Szabados Györgyöt piedesztálra emeljük.
R.M.:
Ez nem piedesztál.
K.H.L.:
Megemlékezés róla, mert korszakalkotó volt. Abban maradjunk, hogy korszakalkotó vezéregyéniség volt, aki valóban igaz, hogy magyar, magyar ősgyökér kortárs zenét játszott.
R.M.:
Tetszik a megfogalmazásod. Én nagyon ritkán fejezem ki a tiszteletemet, mert ugyan kivel kapcsolatban?
Na, itt fejezzük be!
